f o r g a t ó k ö n y v: JOE PENHALL, CORMAC McCARTHY (regény)
s z e r e p l ő k: VIGGO MORTENSEN, KODI SMIT-McPHEE, CHARLIZE THERON, ROBERT DUVALL, GUY PEARCE, GARRET DILLAHUNT
m ű f a j: DRÁMA, THILLER
Nehéz szavakat találni egy ilyen film után; ha beszélni, ha írni kell. De szerencsémre sokat elmondanak maguk a tények; a film forgatókönyvének alapja Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regénye Az út, és a főszereplője Viggo Mortensen.
Szürke köd borítja a végeláthatatlan tájat, ahol az ég a földdel összeér, és egy hatalmas porfelhőben egyesül, dermesztően apokaliptikus és hideg minden. Minden.
Fogalmunk sincs milyen katasztrófa sújtotta a Földet, de érezzük, látjuk, hogy minden képzeletet felülmúlt a pusztítás. A növények, az állatok, a városok eltűntek. Az emberek állatként támadnak egymásra, és élelem híján a kannibalizmust választják. Nincs remény.
Apa (Viggo Mortensen) és fia (Kodi Smit-McPhee, akinek akár fényes jövőt is jósolhatnék) dél felé tart, abban bízva, hogy a tengerparton történik valami, várja őket valami. Az anya (Charlize Theron) már feladta a harcot, pontosabban fogalmazva: nem akart harcolni, nem akart túlélni, és a 109 perc alatt legalább 109-szer hasít az elménkbe, hogy mi sem lennénk már ott ezen az úton, mert ez csak a legerősebb kiváltsága (vagy épp ellenkezőleg; az örök dilemma). Meg sem lepődünk azon, hogy csak egy gyerek és egy mindenre elszánt apa lehet ennyire erős. Egy apa, aki meghazudtolja az emberi test, az emberi lélek, és az emberi elme eddig általunk ismert határait; túlél, akkor is amikor te már nézni sem bírod, mert szinte fizkai fájdalmat okoz. Ember marad az embertelenségben, ember marad a pokolban, és még jóval azon is túl.
Azt sem tagadom, hogy nagyon vártam a film végét, mert nem bírtam a feszültséget, nem bírtam magamban a reménnyel teli reménytelenségnek még csak a gondolatát sem. A kevés szereplő, a kevés párbeszéd, a kevés történés (de az a néhány igazán felzaklató) mind mind olyan kimondhatatlanul félelemetes, hogy sohasem akarod majd újra megnézni ezt a filmet, hacsak nem a gyönyörű fényképezés miatt: néha nem tudod, hogy a képektől vagy a fájdalomtól sírj. És ezek a képi megoldások épp akkor kerülnek előtérbe, mikor a nézőnek szüksége van egy kis szünetre a morális szürkeségben, mert különben megőrülne.
Apa (Viggo Mortensen) és fia (Kodi Smit-McPhee, akinek akár fényes jövőt is jósolhatnék) dél felé tart, abban bízva, hogy a tengerparton történik valami, várja őket valami. Az anya (Charlize Theron) már feladta a harcot, pontosabban fogalmazva: nem akart harcolni, nem akart túlélni, és a 109 perc alatt legalább 109-szer hasít az elménkbe, hogy mi sem lennénk már ott ezen az úton, mert ez csak a legerősebb kiváltsága (vagy épp ellenkezőleg; az örök dilemma). Meg sem lepődünk azon, hogy csak egy gyerek és egy mindenre elszánt apa lehet ennyire erős. Egy apa, aki meghazudtolja az emberi test, az emberi lélek, és az emberi elme eddig általunk ismert határait; túlél, akkor is amikor te már nézni sem bírod, mert szinte fizkai fájdalmat okoz. Ember marad az embertelenségben, ember marad a pokolban, és még jóval azon is túl.
Azt sem tagadom, hogy nagyon vártam a film végét, mert nem bírtam a feszültséget, nem bírtam magamban a reménnyel teli reménytelenségnek még csak a gondolatát sem. A kevés szereplő, a kevés párbeszéd, a kevés történés (de az a néhány igazán felzaklató) mind mind olyan kimondhatatlanul félelemetes, hogy sohasem akarod majd újra megnézni ezt a filmet, hacsak nem a gyönyörű fényképezés miatt: néha nem tudod, hogy a képektől vagy a fájdalomtól sírj. És ezek a képi megoldások épp akkor kerülnek előtérbe, mikor a nézőnek szüksége van egy kis szünetre a morális szürkeségben, mert különben megőrülne.
Végezetül a könyvből idéznék:
"Hajnal előtt ébredt és nézte ahogy a szürke nap megvirrad. Lassan és a fényét alig áteresztve. Felkelt míg a fiú aludt és cipőt húzott és a pokrócba csavarva elindult a fák között. Leereszkedett egy hasadékkarba és lekuporodva köhögni kezdett és sokáig köhögött. Aztán letérdelt a hamuba. Arcát a sápadt ég felé emelte. Ott vagy? suttogta. Megláthatlak végre? Van nyakad amit megragadhatok hogy megfojtsalak? Van szíved? Van lelked hogy örök kárhozatra juss? Isten - suttogta. Isten."
Fájdalmas szavak, fájdalmas film.
