r e n d e z ö: SCOTT COOPER
f o r g a t ó k ö n y v: THOMAS COBB
s z e r e p l ő k: JEFF BRIDGES, MAGGIE GYLLENHAAL, COLIN FARRELL, ROBERT DUVALL
m ű f a j: DRÁMA
Nem tudom; ki hogy van vele, de én szeretem a hétköznapi figurákat. Bad Blake (Jeff Bridges) éppen ilyen szeretnivaló hétköznapi figura, annyi különbséggel, hogy ő valaha egy igazán nem hétköznapi countryénekes volt, bár tévedés ne essék, még most is énekel; csak, hogy finoman fogalmazzak ezt megcsappant lelkesedéssel teszi. A lehető legelcsépeltebb "Oscart-hozó" karakter, aki mindent megkapott az élettől, amit az adhatott; egyet kivéve - és most sajnos közhellyel kell élnem újra - a szeretetet, egy embert akiért érdemes feladni addigi önmagát, és a halál helyett az életet választani.
Bad Blake egy lecsúszott, alkoholista countryénekes, mindezek tetejébe még csoró is, aki saját tanítványa, Tommy Sweet (Colin Farrell) árnyékában tengeti átkozottul kiábrándító mindennapjait egyik kisvárosból a másikba autózva. Mígnem egyszer egy poros kisvárosban interjút ad a helyi lap egyik bájos újságírónőjének, Jeannek (Maggie Gyllenhaal) és megváltozik az élete, már ha azt életnek lehetett nevezni. Az a banalitás, ahogy kettejük között viszony alakul ki, az az egész történet legszomorúbb és egyben legmegnyugtatóbb momentuma, az, hogy látod, ez az élet. Nincs olyan, hogy túl késő, és nincs olyan, hogy tökéletes. Bár a két színész játéka már közel áll hozzá. Ezt csak zárójelben jegyzem meg, úgy, mint azt is, hogy a mellékszereplőkkel kapcsolatban sem lehet okunk panaszra. Kedves szeszkazánunk segítő barátját alakító Robert Duvall egy kísértetiesen hasonló történet főszerepéért kapott Oscar-díjat 1984-ben, és ez nem történt másképp Jeff Bridgessel sem. Megkapta - végre - negyedik jelölése után, az első Oscar-díját, élete egyik legjobb alakításáért (bár sokak szerint ez a díj a nagy Lebowskinak, Tökinek szól, én inkább azt mondanám, hogy Tökinek volt benne része). És nem szeretnék megfeledkezni Maggie Gyllenhaal játékáról sem, akit méltán jelöltek a legjobb mellékszereplőnek járó díjra, bár szegénynek (és nemcsak neki) esélye sem lehetett ebben a kategóriában Mo'Nique-al szemben.
De igazán nem szeretnék elkalandozni, ezért még pár általam fontosnak tartott észrevételt feljegyeznék eme kis irományba: a zene, ami egy zenész számára - ha nem is az éltető erőt kell, hogy jelentse, de annak legalább elengedhetetlen kellékét - nos a zene az, ami a film elején ennek az embernek a legkevésbé fontos. Érdekes ellentmondás ez egy zenész esetében és ugyanilyen érdekes nyomon követni azt, hogy hogyan talál vissza a zenéhez ezen a hirtelenül és váratlanul jött szerelmen keresztül. Helyenként megdöbbentő és várakozással teli, de mindenképpen tanulságos: mikor egy másik ember szemével látod önmagad, és elhiszed, hogy nem vagy csődtömeg, és elhiszed ezt akkor is, mikor ez a másik ember már rég nem a tiéd. Ez sikerül ennek a fickónak, amiért az egész világ, de legalább a fele (a női nem) irigyelheti.
Én biztosan.
Én biztosan.
"Nincs olyan, hogy túl késő, és nincs olyan, hogy tökéletes." bárcsak igazad lenne :))
VálaszTörlés"mikor egy másik ember szemével látod önmagad, és elhiszed, hogy nem vagy csődtömeg, és elhiszed ezt akkor is, mikor ez a másik ember már rég nem a tiéd. Ez sikerül ennek a fickónak, amiért az egész világ, de legalább a fele (a női nem) irigyelheti."
VálaszTörlésmilyen igaz, erre a nők nagyon kis része képes csak, jó lenne, ha közéjük tartoznék én is (azon vagyok állandóan, több kevesebb sikerrel).