Rain Man - Esőember

r e n d e z ö: BARRY LEVINSON

f o r g a t ó k ö n y v: RONALD BASS, BARRY MORROW (író)
s z e r e p l ő k:DUSTIN HOFFMAN, TOM CRUISE, VALERIA GOLINO, JACK MURDOCK
m ű f a j: DRÁMA

Naná, hogy ez a film is az egyik kedvencem. Naná, hogy Dustin Hoffman zseniális. Naná, hogy Tom Cruise-t még mindig utáljuk.

No, de egyébként az, hogy az egyik kedvenc filmem, azért az talán mégiscsak túlzás, mert a kedvenc, mint szó, olykor nehezen összeegyeztethető a kedvencnek nevezett film témájával. Hiszen ne áltassuk magunkat; jóérzésű ember nem mondhatja azt az autizmusra, a rasszizmusra (Crash), az alkoholizmusra, a gyilkosságra - és még sorolhatnám a borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat, amelyek az elmúlt évtizedek során témát szolgáltattak a filmgyártásnak - hogy igen, a kedvenc témám: de jó, hogy végre valaki megfilmesíti. Na persze a kedvenc jelentése ilyen esetekben meglehetősen átértékelődik. Számomra az, amikor egy színész játéka vagy egy film üzenete befészkeli magát a bőröm alá hosszú napokra vagy hetekre, és nem hagy nyugodni, amikor olyannyira leköti szinte minden gondolatomat, hogy az olykor már idegesítő. (Bár nyilvánvalóan velem van a baj; kissé túlságosan is átélem a filmeket.) Kedvenc egyenlő értékes, filmtörténetet ír. Úgy, mint Barry Levinson, aki nem ezzel a filmmel teszi ezt először (Good Morning, Vietnam). Úgy, mint Dustin Hoffman, aki ha nem győzött meg minket maradéktalanul Benjamin Braddockként, Ratso Rizzoként, Ted Kramerként vagy Dorothy Michalesként arról, hogy az egyik legsokoldalúbb és legtehetségesebb színész, akkor most végleg a bűvkörébe kerülünk. Aki nem eljátssza ezt a szerepet, hanem gyakorlatilag és nem gyakorlatilag is átalakul Raymond Babbittá. Egy ilyen teljesítmény mellett talán meg is bocsájthatnánk Tom Cruisenak azért az idegesítő, mesterkélt alakításért, amit nyújtani tud. Bár hozzá kell tenni, hogy önmagához képest ő is jó, de kétségem nincs afelől, hogy nem értette meg az általa játszott karaktert (Charlie Babbitt), és azt a túlmisztifikált fő fő fő lényeget, hogy az autizmuson túl ez a film - jelen esetben - az ő jellemfejlődésének jól nyomon követhető útja (kellene, hogy legyen).

A nagyképű, pökhendi, öntörvényű Charlie, apja halála után azzal szembesül, hogy nem örökölt tőle egyebet, mint néhány rózsabokrot, és egy régi autót. Nos, ez - mindannak ellenére, hogy nem volt felhőtlen a viszonyuk - nagyon meglepi vagy inkább felháborítja, arról nem is beszélve, hogy apuci mintegy három millió dollárnyi vagyonát egy meg nevezett kedvezményezett kapja. Nem hagyja ennyiben a dolgot, és kideríti ki a titokzatos örökös. Ekkor újabb (kellemetlen) meglepetés éri, kiderül, hogy van egy bátyja. Egy intézetben talál rá, és magával viszi az autista Raymondot, no nem a testvéri szeretet miatt, hanem azért, hogy hátha megszerzi azt, amiről úgy véli, neki jár.

Persze a film végére megszereti Raymondot, és a néző örül, hogy "igen az ember mégiscsak eredendően jó", feltéve, ha nem saját magunkról van szó. Valahogy így lehet ezzel Charlie is, aki talán csak azért ilyen bunkó, mert ilyennek született, vagy mert anya nélkül nőtt fel, egy olyan apa mellett, akinek - Charlie szerint - soha semmi sem volt elég jó. Az okok a lényegen nem változtatnak: ez az ember nem jó ember, és ezt nem is rejti véka alá. Még a barátnőjével sem képes normális beszélgetésre, az emberi kapcsolatok terén (is) egy nagy nulla, a kommunikáció pedig számára egyet jelent "a kiabálok, mert megtehetem, és hagyjál már békén"-nel. És mintha valóban létezne egy magasabb hatalom, amely eldönti, hogy mikor, kit és hogyan ment meg önmagától: Raymond szépen lassan ráébreszti arra, hogy mennyire rossz úton jár, mennyire értéktelen az élete, és mennyi mindent tanulhat egy olyan embertől, akit csak "gyagyásnak" gondolt azelőtt.

Az intézetből autóval indulnak el Los Angelesbe (Raymond nem hajlandó felülni egyetlen repülőre sem, mert attól fél, hogy lezuhannak; felsorolja az összes légitársaság lezuhant repülőinek számát, és azt, hogy mikor zuhantak le (!)). Az út hosszú, és a türelmetlen Charlie számára még hosszabb, mert nem tudja kezelni a Raymond állapotával járó helyzeteket. És úgy viselkedik vele, mint egy igazi szemét alak, kiborul, kiabál (csak a szokásos). A barátnője, Susanna nem sokáig bírja Charlie arogáns stílusát, és még viszonylag az út elején lelép. A testvérek ketten maradnak. És napról napra közelebb kerülnek egymáshoz, vagyis inkább Charlie Raymondhoz, elámul bátyja képességein, Raymond autizmusa ugyanis savant („tudós”) szindrómával társul, az agya hallatlan teljesítményekre képes (elképesztően gyorsan számol fejben, mint egy számológép, egy este alatt megtanul egy fél telefonkönyvet).

Az Esőember Raymondját egy amerikai autista férfiről, Kim Peekről mintázták, aki sajnos 2009 decemberében elhunyt. Agyának vizuális rendszere lehetővé tette számára, hogy pár másodperc alatt memorizáljon egy oldalnyi szöveget; több ezer könyvet kívülről fújt, neveket, számokat, az egész éves naptárt, a teljes tévéműsort, az előhívőszámokat, még az amerikai államok utcahálózatát is megjegyezte. Kim Peek még a NASA figyelmét is felkeltette, meg is vizsgálták őt. Hozzávetőleg 15 témában (történelemben, irodalomban, földrajzban, sportban, zenében) nyújtott egyedülálló teljesítményt, de például felöltözni nem tudott egyedül.

Szóval Charlie felismeri Raymondban a nagyon is szeretnivaló embert, a testvért, aki a különbözőségek ellenére mégis oly sok mindenben hasonlít hozzá. Egy motelszobában világossá válik Charlie számára, hogy Raymondot az ő védelmében helyezték el intézetben a szülei, mikor Raymond dührohamot kap a forró víz láttán; egy gyerekkori emlék hasít belé, és rájön Raymond nem más, mint az "eső ember" (rain man), aki pár évig velük élt. A hosszú évek során saját maga köré épített falat szépen lebontja a testvéri szeretet ismeretlen érzése. Megváltozik. Raymondnak sikerül az, ami egy nőnek sem sikerülhetett: "kivezeti" öccsét abból az egyoldalú férfiszerepből, melyre ítélte magát. A rideg, mogorva, érzelmektől mentes szerepkörből. És ez lehet az igazi katarzis. Tulajdonképpen erről szól a film: Charlie hosszú érzelmi utazásáról, miközben autóval átszelik fél Amerikát.

Mikor legközelebb találkozik velük Susanna (Las Vegasban), már az ő viszonyuk is egészen más, sokkal meghittebb és nyugodtabb. Las Vegas fontos állomás lesz Charlie életében: végérvényesen megtanulja tisztelni Raymondot, és felvállalja bátyját. Szeretné gondját viselni, befogadni az otthonába, ám mindez nem olyan egyszerű, mint ahogy Charlie gondolja. Raymond sokkal több odafigyelést és tőrődést igényel, mint, amennyit Charlie képes lenne mgadni számára. Így a gyámsági tárgyaláson "lemond" róla. De - hogy a befejezés mégis mindenkit kielégítsen - úgy válnak el a testvérek egymástól, hogy Charlie ígéretet tesz arra, hogy nagyon gyakran meglátogja Raymondot. Szép történet, megható befejezéssel. Mindenképpen látni kell, mert mások leszünk átala: Fran Peek könyvéből: "Ha felismerjük és tiszteljük a különbséget a másik emberben, ha úgy bánunk a másikkal, ahogy mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak a világ jobb hely lehet...Hisz nem kell értelmi fogyatékosnak lennünk ahhoz, hogy mások legyünk. Minden ember más..."