Chariots of Fire - Tűzszekerek

r e n d e z ö: HUGH HUDSON

f o r g a t ó k ö n y v: COLIN WELLAND

s z e r e p l ő k: BEN CROSS, IAN CHARLESON, IAN HOLM, JOHN GIELGUD,

m ű f a j: ÉLETRAJZI

Ordinary People - Átlagemberek

r e n d e z ö: ROBERT REDFORD

f o r g a t ó k ö n y v: ALVIN SARGENT, NANCY DOWD, JUDITH GUEST (író)

s z e r e p l ő k: DONALD SUTHERLAND, TIMOTHY HUTTON, MARY TYLER MOORE, JUDD HIRSCH, ELIZABETH McGOVERN

m ű f a j: DRÁMA

Sokáig váratott magára ez a bejegyzés; nem tagadom, nehezen vettem rá magam, hogy újra megnézzem ezt a filmet, mert valamiért nem érint meg. Pedig kétségtelen, hogy a '80-as évek Brad Pittje rendezőnek sem utolsó (bár azért sokkal üdítőbb ha nem csak a stáblistából értesülünk arról, hogy van köze a filmhez). A Kramer kontra Kramer lavinát indított el Hollywoodban, és a rendezők addig ismeretlen terepen próbálkoztak: a hétköznapi ember átlagos, de annál megrázóbb problémáit vitték vászonra, ami épp attól vált magával ragadóvá, felkavaróvá, hogy annyira ismerős érzéseket mutatott be. Kissé meglepő, hogy az 1980-as év legjobb filmje után újra egy ilyen történet kapta meg a szobrot, de az Akadémia már csak ilyen, és mentségére legyen mondva, hogy az ezt követő években az "átlagemberekről" szóló alkotásokat már "csak" színészi díjakkal jutalmazták (kivétel persze a Becéző szavak). Aztán majd 20 évvel később (anyukám mondaná; 20 év a divatváltás) újra egy ilyen "átlagos" film lesz a 'legjobb"; Az amerikai szépség, amit a mai napig nem értek, de mint már említettem, az Akadémia már csak ilyen, furcsa.

Visszatérve az Átlagemberekre, - azt hiszem - sok mindent elárul a filmről, hogy elaludtam közben, nem is egyszer, pedig én tényleg próbálkoztam azzal, hogy beleéljem magam, és meglássam a lényegét. Aztán rájöttem, addig amíg nem történik velem hasonló borzalmas baleset, addig talán feleslegesen próbálkozom, mert úgysem foghatom fel. Ami persze csak jó, nagyon jó. Meg hát egy átlagos amerikai családról van szó, akik nem beszélgetnek, csak élnek egymás mellett szavak nélkül, hát persze, hogy unalmas. Vagy talán épp ez a lényeg, hogy szürke, mint sokak számára maga az élet: az átlagember felkel reggel, bemegy dolgozni, este hazamegy, együtt vacsorázik a családjával, de nincs miről beszélniük, mert valahol elvesztették egymást az évek során. Fárasztó elmesélni milyen volt a napod, és ugyanígy fáraszt, ha a másikat kell végighallgatnod, mert úgy érzed, nem érdekel, egyszerűen unalmas. Egyébként is miért kérdezné meg a szülő a gyerektől, hogy mi volt a suliban, mikor úgyis azt válaszolja majd nemes egyszerűséggel, hogy semmi.

A Jarret család életére az idősebbik fiúk, Buck halála veti mélységesen szomorú árnyékát. Ez a tragédia érthető módon a család mindhárom tagját nagyon megviselte, de leginkább a kisebbik fiút, Conradot, aki ott volt, amikor a bátyja vízbe fulladt egy vitorlásbaleset során. Con (Timothy Hutton) öngyilkosságot kísérel meg; lelkileg megtört, idegileg kimerült. Önmagát okolja Buck halála miatt, és nem tud megbocsátani magának azért, hogy ő életben maradt. Úgy gondolja, hogy ez az ő legnagyobb bűne. De ami ettől is félelmetesebb az az, hogy a saját anyja is őt okolja a történtekért, vagy legalábbis a viselkedésével ezt a gyötrő érzést kelti a fiában.

Érdekes látnom a párhuzamot a Kramer kontra Kramer és az Átlagemberek fantasztikus apafigurái között. Mintha az egész világ összeesküdött volna az anyák ellen abban a két esztendőben, és mindenki azt akarta volna bizonyítani, hogy a férfiak milyen csodálatos szülők. Tény, hogy ebben a filmben is az egyik legszerethetőbb szereplő az apa (Donald Sutherland), ő nyújtja a leghitelesebb alakítást. A film végén olyan súlyos igazságokat mond ki ("Senki sem hibás! Történnek dolgok, és nem mindig létezik rájuk válasz."), olyan átéléssel, hogy nincs okunk kételkedni az apa feltétlen őszinteségében és fia iránti mérhetetlen szeretetében. Egyszerűen zseniális a játéka, és mégis Timothy Hutton kap Oscar díjat az alakításáért, ami hát furcsa, de az Akadémia már csak ilyen...mintha már említettem volna. Ezzel nem akarom Hutton, vagy akár a Coni pszichológusát, Dr. Bergert alakító Judd Hirsch játékát lebecsülni, mert nagyon is jók, sőt Hirsch nagyszerű alakítása később mintaként is szolgált (szolgálhatott) a '97-es Good Will Hunting legendás pszichiáter-szerepéhez Robin Williams számára. Hutton pedig igazán hiteles.

Csupán érthetetlen, hogy Sutherland tökéletes játékával még csak a jelölésig sem jutott el. Nem úgy, mint az anyai érzelmektől mentes, rideg anyát megformáló Mary Tyler Moore. Aki eltörpül Sutherland mellett, de mindenképpen szót érdemel. Kétség kívül nehéz lehet eljátszani egy olyan nőt, aki semmiféle érzelem kimutatására nem képes, gyakorlatilag a színész keze ilyenkor teljesen meg van kötve, hiszen csak nagyon finom, apró rezzenésekkel fejezheti ki magát, tulajdonképpen érzelmek nélkül kell érzelmeket közvetítenie. Én úgy vélem, hogy ehhez rendkívüli tehetségnek kell lenni, és talán nem lövök nagy bakot azzal, ha azt állítom, hogy Moore ehhez nem elég nagy tehetség. Viszont sokkal inkább érdekes lehet számunkra maga a karakter. Hiszen adott egy anya, aki tökéletes háztartást vezet, két tökéletes gyereket nevel, tökéletes férjjel az oldalán, tökéletes barátokkal és még sorolhatnánk a tökéletes életének még annál is tökéletesebb alkotóelemeit. De miért is tennénk. Érezzük, hogy ez a család a baleset előtt is éppolyan átlagos, mint utána, csak épp fordított értelemben. Amíg nincs baj, addig az átlagos sem baj. És igazán nem is értem, hogy miért él a képzeletemben az átlagos szó pejoratív jelzőként. Hát mi baj van azzal? A legtöbbször a kevesebb több, és az egyszerűbb jobb, hát akkor miért ne lehetne az átlagos is különlegesebb vagy netán izgalmasabb mint a nem átlagos, és egyáltalán milyen is a nem átlagos? Azt gondolom kár ezen törnöm a fejem - bár elég jó kérdés - , mert valójában nem ez a lényeg, legalábbis a film szempontjából nem. Csak az az én nagy problémám, hogy nem tudom mi a lényeg, még most sem. A film jó néhány (mára már) elcsépelt frázist közvetít, de ennyiben kimerülne? A válasz természetesen: nem. Vagy 1981-ben elég volt ennyi a sikerhez? A válasz: igen. (és 2000-ben is, ha már itt tartok)

A válasz bővebben: A történet egy család felbomlásának fájdalmas krónikája. Egy fiatal fiú reményvesztett harca önmagával, egy felszínes anya harca a világgal, egy naiv, szerető apa harca a saját érzéseivel. Tökéletes példája az eltávolodásnak az érzelmek elfojtásán keresztül. És ne feledjük el, hogy abban az időben korántsem volt bevett szokás ez a fajta giccsmentes, cukormáz nélküli ábrázolás, az ilyen visszafogott rendezés. Ez volt a film sikerének titka.

Na meg ő is lehetett volna a siker titka, ha szerepel a filmben...

Kramer vs. Kramer

r e n d e z ö: ROBERT BENTON

f o r g a t ó k ö n y v: ROBERT BENTON, AVERY CORMAN (író)

s z e r e p l ő k: DUSTIN HOFFMAN, MERYL STREEP, JANE ALEXANDER,JUSTIN HENRY

m ű f a j: DRÁMA

Ahogy bámulom a monitort, és nézem ezt a szót, hogy dráma, arra gondolok, hogy na igen, az 1980-as év legjobb filmje dráma a javából, igazi szívszaggató történet (csakúgy, mint az 1984-es Terms of Endearment /Becéző szavak/). Olyan, mint a rideg valóság. Egy filmtől talán sokan nem ezt a fajta valóságot várják, mert nem éppen egy könnyed szombat esti moziról van szó; de mindenképpen nagy hatással lesz ránk, azokra, akiknek az az igazán fontos, hogy mondjon valamit számukra a történet, és úgy érzzék, hogy kaptak valami rendkívülit az alkotóktól és a színészektől /ezt már biztosan kiveséztem korábban :)/. Robert Benton olyan alapművet hozott össze, amelyről kissé nehéz is írni, mert tulajdonképpen tökéletes: a főszereplők, a mellékszereplők, a zene (!), a vágás, a fényképezés, és még sorolhatnám. A színészeket úgy érzem nem kell külön bemutatnom; Dustin Hoffman és Meryl Streep játsszák a házaspárt (Ted Kramer és Joanna Kramer), akiknek a házassága - ha az egyik fél nem is tud róla, vagy nem akarja tudomásul venni, de - válságba kerül. Talán inkább pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy Joanna kerül súlyos lelki válságba, és nem lát más kiutat a mélységes boldogtalanságból, csak azt, ha elhagyja férjét, és ezzel a lépéssel egyúttal hatéves kisfiát, Billyt. Ennél a pontnál fontosnak érzem megemlíteni azt, hogy én egyáltalán nem tartom gonosz, önző szörnyetegnek Joannát, mint ahogy sokan mások. Sőt kiemelném, hogy a filmnek talán az egyik legfontosabb üzenete az, hogy mennyire iszonyatosan szereti ez a nő fiát, hogy képes lemondani róla, mert tudja, mi az, ami a gyereknek jó. Mert egy igazi anya tudja ezt. És "elhagyja" a gyerekét ha kell.

Emiatt, hogy az anya "lép le", kicsit különlegesebb a szituáció, mint átlagos esetben, és a társadalom is (főleg a 80-as évek elején) sokkal kritikusabb egy ilyen helyzettel szemben. Holott elég furcsa elképzelés az, hogy ha az anya hagyja el a családot, akkor az sokkal elítélendőbb, mintha az apa teszi ugyanezt. Az is épp ennyire érhetetlen jelenség, hogy általában az anyának ítéli a gyereket a bíróság válás esetén. Hol van az megírva, hogy egy anya jobb szülő csak azért mert nő? Ez is, mint sok minden más, ami a nő és a férfi természetbeni különbözőségeiből fakad, soha nem lesz egyformán kezelendő, áltathatjuk magunkat azzal, hogy egyenlő a két nem, de hát nem az, ez tény. Viszont ennek ellenére, ha a nemek párharcát nem vesszük figyelembe, hanem csak, mint emberi lényt vesszük górcső alá a (modern) nőt, akkor még egy korlátolt férfi számára is nyilvánvalóvá válik, hogy mindenkinek, még egy nőnek, sőt tovább megyek, még egy anyának is szüksége van arra, hogy megvalósítsa önmagát, vagy hogy kevésbé legyek költői; tisztában legyen saját magával, az élete céljaival, azzal, hogy ki is ő valójában. És ezek nem nagy szavak, vagy szentimentális ábrándok, hanem ezek is tények. Mert láthatjuk hová jut el egy ember, akit évekig megfosztanak attól, hogy önmaga lehessen, aki évekig próbál megfelelni a férjének, próbál más lenni, mint, aki: ez történik Joanna-val, Meryl Streep pedig mellékszereplőként, csupán néhány jelenetben mesterien hozza ezt az összezavarodott, kétségbeesett, önmagát teljesen elvesztett nőt.

"Ha maradnom kell még egy napot, kiugrom az ablakon." - ezt mondja Joanna, mikor beszáll a liftbe és elmegy. Amikor ez a mondat elhagyja a száját, akkor válik világossá, hogy mennyire nagyon boldogtalan lehet ez a nő ebben a házasságban. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy a nők sem egyformák, mert van sok olyan nő, aki épp az anyaságban lehet önmaga. Ezt azért nem árt leszögezni. No de úgy tűnik, Joanna az előbbi típushoz tartozik, és ezt Ted a házasságuk nyolc éve alatt nem igazán vette figyelembe, nem támogatta Joanna ambícióit. Valahogy úgy lehetett vele, hogy a felesége főállásban legyen feleség és anya. Tednek a családnál sokkal előrébb való a munkája, hogy abban minél sikeresebb legyen. Tednek "élete egyik legfontosabb napján" - amikor is közölték vele, hogy másnap művészeti igazgatóhelyettesnek nevezik ki a menő cégnél, ahol dolgozik - jelenti be Joanna egy kis összecsomagolt bőrönddel a kezében, hogy elhagyja. Erre a jelenetre nem árt jobban odafigyelni, mert itt rögtön megmutatkoznak a két ember legfontosabb jellemvonásai: és ebből a jelenetből egyértelmű, hogy ki is a "gonosz" a történetben; Ted pár megnyilvánulása elég ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen is ő valójában ("Viccelsz?" "Bocs a késésért, de valamiből élnünk kell!" "Ne csináld, jó? Hagyd abba!" "Elég már, jó?"), illetve milyenné tette a sikerorientált világ. Ennek a világnak az elvárásai, és az azoknak való megfelelés mindennél fontosabb számára (persze ez sajnálatosan része az önmegvalósítás ezen formájának), de ezen nem is csodálkozunk, hiszen őt ez teszi boldoggá: a munkájában elért sikerek. De ugyanakkor felmerül bennünk, - ahogy Joanná-ban is felmerülhetett ezerszer - az a gondolat, hogy akkor a családja hányadik helyen áll az életében...Nem is szeretném tovább bizonygatni, hogy mennyire "ártatlan" ez a nő ebben a családi válságban, de képtelen vagyok elsiklani ezek felett, hiszen mennyire nehéz lehet azzal a tudattal élni az életed, hogy a férjedet nem tudod boldoggá tenni, hogy a férjed által, számodra kialakított szerepet kell magadra erőltetned nap, mint nap?! Szívfájdító. Hát ne csodálkozzunk, hogy Joanna drasztikus lépésre szánja el magát. Még az a tündéri (tényleg hihetetlenül édes!) kisfia sem tartja vissza attól, hogy elmenjen. A minap olvastam valahol, hogy Streep néhány helyen beleírt a forgatókönyvbe, hogy még ellenszenvesebbé tegye az anya figuráját. Azon tűnődtem, hogy vajon hová írhatott bele, hiszen, én jóval kevesebb alkalommal érzem ellenszenvesnek Joanna-t, mint (sokak szerint) kellene. Aztán megnéztem újra a filmet, és azt hiszem, találtam egy pontot, ahol nagyon utálom ezt a nőt. Mikor levelet ír Billy-nek, amelyben leírja (egy alig hétéves gyereknek!), hogy azért ment el, hogy találjon valami érdekeset, amit csinálhat a világban, ilyen volt az ő anyukájának lenni, de van más érdekes dolog is ezenkívül, amit meg kell találnia...hát ezek a nyakatekert szavak kissé elborult elmére utalnak, és még akkor finoman fogalmaztam.

Mindezek ellenére mégis, ahogy halad előre a cselekmény, látjuk, hogy valójában nincs is "gonosz", mert kiderül, hogy Ted remek apa, és valószínűleg ugyanilyen remek férj lett volna, ha hamarabb felnyílik a szeme, ha hamarabb megérti Joanna-t, és a félelmeit. Ahogy telnek a hónapok Ted ráébred arra, hogy hol rontotta el, felismeri, mennyire leírhatatlanul jó érzés (jó) apának lenni, felismeri és tudja, hogy a (volt) felesége egy rendkívül mélyen szerető anya. Az egyik legkedvesebb rész a filmben, amikor megpróbálja elmagyarázni Billynek, hogy miért is ment el az anyukája, mert Ted ezt pontosan tudja, ekkor már tudatában van annak, hogy Joanna addig maradt vele, ameddig csak emberileg lehetséges volt.

"Szörnyű dolog, amit tettem, de ahhoz, hogy elhagyjam a fiamat, azt kellett hinnem, hogy mást nem tehetek, és neki ez lesz a legjobb." - ezt mondja később a tárgyalóteremben Joanna. Ebben a hideg, lelketlen teremben értjük meg talán életünkben először ezt a közhelyet, mert Streep játéka egyszerűen lehengerlő. Elhisszük, hogy tényleg a szeretet vezérli, és nem az a gyerekes önzés, ami az elvált szülők között oly gyakori. Ugyanakkor - mivel Joanna 18 hónapig távol volt, és ez idő alatt minden feladat Tedre hárult, és mi annak voltuk tanúi, hogy apa és fia hogyan talált egymásra, és mennyire boldogan és mókásan éltek együtt - mégsem éreznénk igazságosnak, ha a bíró Joanna-nak ítélné a Billy feletti felügyeletet. De a bíró bizony így dönt, és Billynek az anyukájához kell költöznie, aki zokogva veszi tudomásul, hogy el kell válnia az apukájától (a Billyt alakító Justin Henry szintén nagyon alakít a filmben fiatal kora ellenére). Vagy talán mégsem. Mert, hogy is mondják, minden jó, ha a vége jó.

Joanna, mikor elmegy Billyért: "Idejöttem, hogy hazavigyem a fiamat. És rájöttem, otthon van. Annyira szeretem. Nem viszem magammal." Mit is kívánhatnánk még? Magam részéről még csak annyit, hogy újra legyen egy pár ez a két klassz ember. Mert miért is ne lehetnének újra együtt? Arra is kábé annyi esély van, mint arra, hogy egy ember ennyire önzetlen legyen - lássuk be, ilyen ember valószínűleg nem létezik. De ez mit sem változtat azon, hogy a film lenyűgöző, 5 Oscar díjat zsebelt be, és kétség sem fér hozzá, hogy jogosan.

Best Picture

Az elkövetkezendő hetekben az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia által legjobbnak ítélt filmekről fogok írni, az 1980-as évtől kezdődően. Azt hiszem ennek a tervnek a megvalósítása egy ideig leköti majd a szabad perceimet, és bizonyára lesz majd köztük olyan film is, amelyik nem lesz éppen a filmtörténet kiemelkedő alkotása (1991, 1999, 2000, 2003 - csak hogy néhányat említsek...), de mindennek ellenére kitörő lelkesedéssel vágok bele, szóval kalandra fel!

Rain Man - Esőember

r e n d e z ö: BARRY LEVINSON

f o r g a t ó k ö n y v: RONALD BASS, BARRY MORROW (író)
s z e r e p l ő k:DUSTIN HOFFMAN, TOM CRUISE, VALERIA GOLINO, JACK MURDOCK
m ű f a j: DRÁMA

Naná, hogy ez a film is az egyik kedvencem. Naná, hogy Dustin Hoffman zseniális. Naná, hogy Tom Cruise-t még mindig utáljuk.

No, de egyébként az, hogy az egyik kedvenc filmem, azért az talán mégiscsak túlzás, mert a kedvenc, mint szó, olykor nehezen összeegyeztethető a kedvencnek nevezett film témájával. Hiszen ne áltassuk magunkat; jóérzésű ember nem mondhatja azt az autizmusra, a rasszizmusra (Crash), az alkoholizmusra, a gyilkosságra - és még sorolhatnám a borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat, amelyek az elmúlt évtizedek során témát szolgáltattak a filmgyártásnak - hogy igen, a kedvenc témám: de jó, hogy végre valaki megfilmesíti. Na persze a kedvenc jelentése ilyen esetekben meglehetősen átértékelődik. Számomra az, amikor egy színész játéka vagy egy film üzenete befészkeli magát a bőröm alá hosszú napokra vagy hetekre, és nem hagy nyugodni, amikor olyannyira leköti szinte minden gondolatomat, hogy az olykor már idegesítő. (Bár nyilvánvalóan velem van a baj; kissé túlságosan is átélem a filmeket.) Kedvenc egyenlő értékes, filmtörténetet ír. Úgy, mint Barry Levinson, aki nem ezzel a filmmel teszi ezt először (Good Morning, Vietnam). Úgy, mint Dustin Hoffman, aki ha nem győzött meg minket maradéktalanul Benjamin Braddockként, Ratso Rizzoként, Ted Kramerként vagy Dorothy Michalesként arról, hogy az egyik legsokoldalúbb és legtehetségesebb színész, akkor most végleg a bűvkörébe kerülünk. Aki nem eljátssza ezt a szerepet, hanem gyakorlatilag és nem gyakorlatilag is átalakul Raymond Babbittá. Egy ilyen teljesítmény mellett talán meg is bocsájthatnánk Tom Cruisenak azért az idegesítő, mesterkélt alakításért, amit nyújtani tud. Bár hozzá kell tenni, hogy önmagához képest ő is jó, de kétségem nincs afelől, hogy nem értette meg az általa játszott karaktert (Charlie Babbitt), és azt a túlmisztifikált fő fő fő lényeget, hogy az autizmuson túl ez a film - jelen esetben - az ő jellemfejlődésének jól nyomon követhető útja (kellene, hogy legyen).

A nagyképű, pökhendi, öntörvényű Charlie, apja halála után azzal szembesül, hogy nem örökölt tőle egyebet, mint néhány rózsabokrot, és egy régi autót. Nos, ez - mindannak ellenére, hogy nem volt felhőtlen a viszonyuk - nagyon meglepi vagy inkább felháborítja, arról nem is beszélve, hogy apuci mintegy három millió dollárnyi vagyonát egy meg nevezett kedvezményezett kapja. Nem hagyja ennyiben a dolgot, és kideríti ki a titokzatos örökös. Ekkor újabb (kellemetlen) meglepetés éri, kiderül, hogy van egy bátyja. Egy intézetben talál rá, és magával viszi az autista Raymondot, no nem a testvéri szeretet miatt, hanem azért, hogy hátha megszerzi azt, amiről úgy véli, neki jár.

Persze a film végére megszereti Raymondot, és a néző örül, hogy "igen az ember mégiscsak eredendően jó", feltéve, ha nem saját magunkról van szó. Valahogy így lehet ezzel Charlie is, aki talán csak azért ilyen bunkó, mert ilyennek született, vagy mert anya nélkül nőtt fel, egy olyan apa mellett, akinek - Charlie szerint - soha semmi sem volt elég jó. Az okok a lényegen nem változtatnak: ez az ember nem jó ember, és ezt nem is rejti véka alá. Még a barátnőjével sem képes normális beszélgetésre, az emberi kapcsolatok terén (is) egy nagy nulla, a kommunikáció pedig számára egyet jelent "a kiabálok, mert megtehetem, és hagyjál már békén"-nel. És mintha valóban létezne egy magasabb hatalom, amely eldönti, hogy mikor, kit és hogyan ment meg önmagától: Raymond szépen lassan ráébreszti arra, hogy mennyire rossz úton jár, mennyire értéktelen az élete, és mennyi mindent tanulhat egy olyan embertől, akit csak "gyagyásnak" gondolt azelőtt.

Az intézetből autóval indulnak el Los Angelesbe (Raymond nem hajlandó felülni egyetlen repülőre sem, mert attól fél, hogy lezuhannak; felsorolja az összes légitársaság lezuhant repülőinek számát, és azt, hogy mikor zuhantak le (!)). Az út hosszú, és a türelmetlen Charlie számára még hosszabb, mert nem tudja kezelni a Raymond állapotával járó helyzeteket. És úgy viselkedik vele, mint egy igazi szemét alak, kiborul, kiabál (csak a szokásos). A barátnője, Susanna nem sokáig bírja Charlie arogáns stílusát, és még viszonylag az út elején lelép. A testvérek ketten maradnak. És napról napra közelebb kerülnek egymáshoz, vagyis inkább Charlie Raymondhoz, elámul bátyja képességein, Raymond autizmusa ugyanis savant („tudós”) szindrómával társul, az agya hallatlan teljesítményekre képes (elképesztően gyorsan számol fejben, mint egy számológép, egy este alatt megtanul egy fél telefonkönyvet).

Az Esőember Raymondját egy amerikai autista férfiről, Kim Peekről mintázták, aki sajnos 2009 decemberében elhunyt. Agyának vizuális rendszere lehetővé tette számára, hogy pár másodperc alatt memorizáljon egy oldalnyi szöveget; több ezer könyvet kívülről fújt, neveket, számokat, az egész éves naptárt, a teljes tévéműsort, az előhívőszámokat, még az amerikai államok utcahálózatát is megjegyezte. Kim Peek még a NASA figyelmét is felkeltette, meg is vizsgálták őt. Hozzávetőleg 15 témában (történelemben, irodalomban, földrajzban, sportban, zenében) nyújtott egyedülálló teljesítményt, de például felöltözni nem tudott egyedül.

Szóval Charlie felismeri Raymondban a nagyon is szeretnivaló embert, a testvért, aki a különbözőségek ellenére mégis oly sok mindenben hasonlít hozzá. Egy motelszobában világossá válik Charlie számára, hogy Raymondot az ő védelmében helyezték el intézetben a szülei, mikor Raymond dührohamot kap a forró víz láttán; egy gyerekkori emlék hasít belé, és rájön Raymond nem más, mint az "eső ember" (rain man), aki pár évig velük élt. A hosszú évek során saját maga köré épített falat szépen lebontja a testvéri szeretet ismeretlen érzése. Megváltozik. Raymondnak sikerül az, ami egy nőnek sem sikerülhetett: "kivezeti" öccsét abból az egyoldalú férfiszerepből, melyre ítélte magát. A rideg, mogorva, érzelmektől mentes szerepkörből. És ez lehet az igazi katarzis. Tulajdonképpen erről szól a film: Charlie hosszú érzelmi utazásáról, miközben autóval átszelik fél Amerikát.

Mikor legközelebb találkozik velük Susanna (Las Vegasban), már az ő viszonyuk is egészen más, sokkal meghittebb és nyugodtabb. Las Vegas fontos állomás lesz Charlie életében: végérvényesen megtanulja tisztelni Raymondot, és felvállalja bátyját. Szeretné gondját viselni, befogadni az otthonába, ám mindez nem olyan egyszerű, mint ahogy Charlie gondolja. Raymond sokkal több odafigyelést és tőrődést igényel, mint, amennyit Charlie képes lenne mgadni számára. Így a gyámsági tárgyaláson "lemond" róla. De - hogy a befejezés mégis mindenkit kielégítsen - úgy válnak el a testvérek egymástól, hogy Charlie ígéretet tesz arra, hogy nagyon gyakran meglátogja Raymondot. Szép történet, megható befejezéssel. Mindenképpen látni kell, mert mások leszünk átala: Fran Peek könyvéből: "Ha felismerjük és tiszteljük a különbséget a másik emberben, ha úgy bánunk a másikkal, ahogy mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak a világ jobb hely lehet...Hisz nem kell értelmi fogyatékosnak lennünk ahhoz, hogy mások legyünk. Minden ember más..."

Crazy Heart

r e n d e z ö: SCOTT COOPER

f o r g a t ó k ö n y v: THOMAS COBB

s z e r e p l ő k: JEFF BRIDGES, MAGGIE GYLLENHAAL, COLIN FARRELL, ROBERT DUVALL

m ű f a j: DRÁMA

Nem tudom; ki hogy van vele, de én szeretem a hétköznapi figurákat. Bad Blake (Jeff Bridges) éppen ilyen szeretnivaló hétköznapi figura, annyi különbséggel, hogy ő valaha egy igazán nem hétköznapi countryénekes volt, bár tévedés ne essék, még most is énekel; csak, hogy finoman fogalmazzak ezt megcsappant lelkesedéssel teszi. A lehető legelcsépeltebb "Oscart-hozó" karakter, aki mindent megkapott az élettől, amit az adhatott; egyet kivéve - és most sajnos közhellyel kell élnem újra - a szeretetet, egy embert akiért érdemes feladni addigi önmagát, és a halál helyett az életet választani.
Bad Blake egy lecsúszott, alkoholista countryénekes, mindezek tetejébe még csoró is, aki saját tanítványa, Tommy Sweet (Colin Farrell) árnyékában tengeti átkozottul kiábrándító mindennapjait egyik kisvárosból a másikba autózva. Mígnem egyszer egy poros kisvárosban interjút ad a helyi lap egyik bájos újságírónőjének, Jeannek (Maggie Gyllenhaal) és megváltozik az élete, már ha azt életnek lehetett nevezni. Az a banalitás, ahogy kettejük között viszony alakul ki, az az egész történet legszomorúbb és egyben legmegnyugtatóbb momentuma, az, hogy látod, ez az élet. Nincs olyan, hogy túl késő, és nincs olyan, hogy tökéletes. Bár a két színész játéka már közel áll hozzá. Ezt csak zárójelben jegyzem meg, úgy, mint azt is, hogy a mellékszereplőkkel kapcsolatban sem lehet okunk panaszra. Kedves szeszkazánunk segítő barátját alakító Robert Duvall egy kísértetiesen hasonló történet főszerepéért kapott Oscar-díjat 1984-ben, és ez nem történt másképp Jeff Bridgessel sem. Megkapta - végre - negyedik jelölése után, az első Oscar-díját, élete egyik legjobb alakításáért (bár sokak szerint ez a díj a nagy Lebowskinak, Tökinek szól, én inkább azt mondanám, hogy Tökinek volt benne része). És nem szeretnék megfeledkezni Maggie Gyllenhaal játékáról sem, akit méltán jelöltek a legjobb mellékszereplőnek járó díjra, bár szegénynek (és nemcsak neki) esélye sem lehetett ebben a kategóriában Mo'Nique-al szemben.

De igazán nem szeretnék elkalandozni, ezért még pár általam fontosnak tartott észrevételt feljegyeznék eme kis irományba: a zene, ami egy zenész számára - ha nem is az éltető erőt kell, hogy jelentse, de annak legalább elengedhetetlen kellékét - nos a zene az, ami a film elején ennek az embernek a legkevésbé fontos. Érdekes ellentmondás ez egy zenész esetében és ugyanilyen érdekes nyomon követni azt, hogy hogyan talál vissza a zenéhez ezen a hirtelenül és váratlanul jött szerelmen keresztül. Helyenként megdöbbentő és várakozással teli, de mindenképpen tanulságos: mikor egy másik ember szemével látod önmagad, és elhiszed, hogy nem vagy csődtömeg, és elhiszed ezt akkor is, mikor ez a másik ember már rég nem a tiéd. Ez sikerül ennek a fickónak, amiért az egész világ, de legalább a fele (a női nem) irigyelheti.
Én biztosan.

The Road

r e n d e z ő: JOHN HILLCOAT
f o r g a t ó k ö n y v: JOE PENHALL, CORMAC McCARTHY (regény)
s z e r e p l ő k: VIGGO MORTENSEN, KODI SMIT-McPHEE, CHARLIZE THERON, ROBERT DUVALL, GUY PEARCE, GARRET DILLAHUNT
m ű f a j: DRÁMA, THILLER

Nehéz szavakat találni egy ilyen film után; ha beszélni, ha írni kell. De szerencsémre sokat elmondanak maguk a tények; a film forgatókönyvének alapja Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regénye Az út, és a főszereplője Viggo Mortensen.

Szürke köd borítja a végeláthatatlan tájat, ahol az ég a földdel összeér, és egy hatalmas porfelhőben egyesül, dermesztően apokaliptikus és hideg minden. Minden.

Fogalmunk sincs milyen katasztrófa sújtotta a Földet, de érezzük, látjuk, hogy minden képzeletet felülmúlt a pusztítás. A növények, az állatok, a városok eltűntek. Az emberek állatként támadnak egymásra, és élelem híján a kannibalizmust választják. Nincs remény.
Apa (Viggo Mortensen) és fia (Kodi Smit-McPhee, akinek akár fényes jövőt is jósolhatnék) dél felé tart, abban bízva, hogy a tengerparton történik valami, várja őket valami. Az anya (Charlize Theron) már feladta a harcot, pontosabban fogalmazva: nem akart harcolni, nem akart túlélni, és a 109 perc alatt legalább 109-szer hasít az elménkbe, hogy mi sem lennénk már ott ezen az úton, mert ez csak a legerősebb kiváltsága (vagy épp ellenkezőleg; az örök dilemma). Meg sem lepődünk azon, hogy csak egy gyerek és egy mindenre elszánt apa lehet ennyire erős. Egy apa, aki meghazudtolja az emberi test, az emberi lélek, és az emberi elme eddig általunk ismert határait; túlél, akkor is amikor te már nézni sem bírod, mert szinte fizkai fájdalmat okoz. Ember marad az embertelenségben, ember marad a pokolban, és még jóval azon is túl.
Azt sem tagadom, hogy nagyon vártam a film végét, mert nem bírtam a feszültséget, nem bírtam magamban a reménnyel teli reménytelenségnek még csak a gondolatát sem. A kevés szereplő, a kevés párbeszéd, a kevés történés (de az a néhány igazán felzaklató) mind mind olyan kimondhatatlanul félelemetes, hogy sohasem akarod majd újra megnézni ezt a filmet, hacsak nem a gyönyörű fényképezés miatt: néha nem tudod, hogy a képektől vagy a fájdalomtól sírj. És ezek a képi megoldások épp akkor kerülnek előtérbe, mikor a nézőnek szüksége van egy kis szünetre a morális szürkeségben, mert különben megőrülne.

Végezetül a könyvből idéznék:

"Hajnal előtt ébredt és nézte ahogy a szürke nap megvirrad. Lassan és a fényét alig áteresztve. Felkelt míg a fiú aludt és cipőt húzott és a pokrócba csavarva elindult a fák között. Leereszkedett egy hasadékkarba és lekuporodva köhögni kezdett és sokáig köhögött. Aztán letérdelt a hamuba. Arcát a sápadt ég felé emelte. Ott vagy? suttogta. Megláthatlak végre? Van nyakad amit megragadhatok hogy megfojtsalak? Van szíved? Van lelked hogy örök kárhozatra juss? Isten - suttogta. Isten."

Fájdalmas szavak, fájdalmas film.

The Talented Mr. Ripley

r e n d e z ő: ANTHONY MINGHELLA

f o r g a t ó k ö n y v: ANTHONY MINGHELLA, PATRICIA HIGHSMITH (regény)

s z e r e p l ő k: MATT DAMON, JUDE LAW, GWYNETH PALTROW, CATE BLANCHETT, PHILIP SEYMOUR HOFFMAN, JACK DAVENPORT

m ű f a j: DRÁMA, KRIMI(?), THRILLER

Mert minden ezzel kezdődött, és majd valamikor valószínűleg ezzel a gondolattal is ér véget a rajongás a mozi iránt, bár a 'véget ér' pillanatot most nemhogy nehezen, hanem egyáltalán nem tudom még csak elképzelni sem. És ezzel - tény, megszámlálhatatlanul sokan lehetnek ugyanígy - a gondolattal kezdődhet el valami, amire most még nincs, nem is lehet válasz. Vagy talán majd évek múltán találok rá valamilyen, szörnyen elcsépelt magyarázatot, mely szerint szükségszerű volt eme blog, mert gyermeki valóm nem volt képes szembenézni a való élettel.
De egy szó mint száz, ez a film olyan mély benyomást gyakorolt rám, mint előtte soha egyetlen egy sem, és ezért kell, hogy ennek a filmnek a bemutatásával kezdjem el nagyszabású tervem (legalábbis magamhoz képest) megvalósítását:
The Talented Mr. Ripley
Lépjünk tovább a film tényeit, mert akit kicsit is érdekel az, amit a mozi közvetít, annak semmi szüksége arra, hogy leírjam a cselekményt, ez itt -bármilyen kiábrándító is, elsősorban saját magamnak szól, másodszorban pedig azoknak akik túllépnek a hétköznapi értelemben vett realitáson. Mr. Ripley valóban rendkívül tehetséges, bármilyen fájdalmasan hangzik is. A cím nem akar többet mutatni, mint ami a történet; a néző maximálisan kielégülhet a film végére, ha elég intelligens ahhoz, hogy megértse a film legfőbb mondanivalóját: nem lehetsz más sohasem, mint, aki vagy. Egyszerű, de mégis összetett, mert ahhoz, hogy átérezhessük azt a kínt, amit - a nyilvánvalóan nem ép elméjű - Ripley érez, ahhoz végig kell kísérnünk itáliai útját, figyelnünk kell a párbeszédekre és a zseniálisan megformált karakterek apró rezzenéseire. Ez a film épp attól tud maradandó nyomot hagyni bennünk, hogy Ripleyt szánjuk vagy éppenséggel kővé dermedve csodálkozunk a kegyetlenségén, és valahol a szívünk mélyén megértjük őt. Megértjük, mert tudjuk, hogy mennyire nehéz önmagunknak lenni egy ilyen álszent és igazságtalan világban, amelyben élünk, mennyire nehéz olyan tudattal élni az életünket, hogy semmik vagyunk, nem vagyunk elég jók. Félni attól, hogy kik vagyunk, kik lehetnénk, és leszünk. Ami valójában talán az egyik legfájdalmasabb, leghatalmasabb félelem, ami eluralkodhat az emberen, és amivel emberként találkozhatunk. Sokszor érezhetjük azt, hogy 'állj, ne tovább'. Sokszor gondoltam, hogy megkegyelmezek a főhősnek, és élhet boldogan rémséges tettei ellenére. De a film nem lehetett ennyire banális, mert be kell látnunk, mire a fények felvillannak a teremben, hogy ez nem egy álom, hanem a valóság, egy gyilkos valósága.
Egy gyilkos tragédiája.