f o r g a t ó k ö n y v: ALVIN SARGENT, NANCY DOWD, JUDITH GUEST (író)
s z e r e p l ő k: DONALD SUTHERLAND, TIMOTHY HUTTON, MARY TYLER MOORE, JUDD HIRSCH, ELIZABETH McGOVERN
m ű f a j: DRÁMA
Sokáig váratott magára ez a bejegyzés; nem tagadom, nehezen vettem rá magam, hogy újra megnézzem ezt a filmet, mert valamiért nem érint meg. Pedig kétségtelen, hogy a '80-as évek Brad Pittje rendezőnek sem utolsó (bár azért sokkal üdítőbb ha nem csak a stáblistából értesülünk arról, hogy van köze a filmhez). A Kramer kontra Kramer lavinát indított el Hollywoodban, és a rendezők addig ismeretlen terepen próbálkoztak: a hétköznapi ember átlagos, de annál megrázóbb problémáit vitték vászonra, ami épp attól vált magával ragadóvá, felkavaróvá, hogy annyira ismerős érzéseket mutatott be. Kissé meglepő, hogy az 1980-as év legjobb filmje után újra egy ilyen történet kapta meg a szobrot, de az Akadémia már csak ilyen, és mentségére legyen mondva, hogy az ezt követő években az "átlagemberekről" szóló alkotásokat már "csak" színészi díjakkal jutalmazták (kivétel persze a Becéző szavak). Aztán majd 20 évvel később (anyukám mondaná; 20 év a divatváltás) újra egy ilyen "átlagos" film lesz a 'legjobb"; Az amerikai szépség, amit a mai napig nem értek, de mint már említettem, az Akadémia már csak ilyen, furcsa.
Visszatérve az Átlagemberekre, - azt hiszem - sok mindent elárul a filmről, hogy elaludtam közben, nem is egyszer, pedig én tényleg próbálkoztam azzal, hogy beleéljem magam, és meglássam a lényegét. Aztán rájöttem, addig amíg nem történik velem hasonló borzalmas baleset, addig talán feleslegesen próbálkozom, mert úgysem foghatom fel. Ami persze csak jó, nagyon jó. Meg hát egy átlagos amerikai családról van szó, akik nem beszélgetnek, csak élnek egymás mellett szavak nélkül, hát persze, hogy unalmas. Vagy talán épp ez a lényeg, hogy szürke, mint sokak számára maga az élet: az átlagember felkel reggel, bemegy dolgozni, este hazamegy, együtt vacsorázik a családjával, de nincs miről beszélniük, mert valahol elvesztették egymást az évek során. Fárasztó elmesélni milyen volt a napod, és ugyanígy fáraszt, ha a másikat kell végighallgatnod, mert úgy érzed, nem érdekel, egyszerűen unalmas. Egyébként is miért kérdezné meg a szülő a gyerektől, hogy mi volt a suliban, mikor úgyis azt válaszolja majd nemes egyszerűséggel, hogy semmi.
A Jarret család életére az idősebbik fiúk, Buck halála veti mélységesen szomorú árnyékát. Ez a tragédia érthető módon a család mindhárom tagját nagyon megviselte, de leginkább a kisebbik fiút, Conradot, aki ott volt, amikor a bátyja vízbe fulladt egy vitorlásbaleset során. Con (Timothy Hutton) öngyilkosságot kísérel meg; lelkileg megtört, idegileg kimerült. Önmagát okolja Buck halála miatt, és nem tud megbocsátani magának azért, hogy ő életben maradt. Úgy gondolja, hogy ez az ő legnagyobb bűne. De ami ettől is félelmetesebb az az, hogy a saját anyja is őt okolja a történtekért, vagy legalábbis a viselkedésével ezt a gyötrő érzést kelti a fiában.
Érdekes látnom a párhuzamot a Kramer kontra Kramer és az Átlagemberek fantasztikus apafigurái között. Mintha az egész világ összeesküdött volna az anyák ellen abban a két esztendőben, és mindenki azt akarta volna bizonyítani, hogy a férfiak milyen csodálatos szülők. Tény, hogy ebben a filmben is az egyik legszerethetőbb szereplő az apa (Donald Sutherland), ő nyújtja a leghitelesebb alakítást. A film végén olyan súlyos igazságokat mond ki ("Senki sem hibás! Történnek dolgok, és nem mindig létezik rájuk válasz."), olyan átéléssel, hogy nincs okunk kételkedni az apa feltétlen őszinteségében és fia iránti mérhetetlen szeretetében. Egyszerűen zseniális a játéka, és mégis Timothy Hutton kap Oscar díjat az alakításáért, ami hát furcsa, de az Akadémia már csak ilyen...mintha már említettem volna. Ezzel nem akarom Hutton, vagy akár a Coni pszichológusát, Dr. Bergert alakító Judd Hirsch játékát lebecsülni, mert nagyon is jók, sőt Hirsch nagyszerű alakítása később mintaként is szolgált (szolgálhatott) a '97-es Good Will Hunting legendás pszichiáter-szerepéhez Robin Williams számára. Hutton pedig igazán hiteles.
Csupán érthetetlen, hogy Sutherland tökéletes játékával még csak a jelölésig sem jutott el. Nem úgy, mint az anyai érzelmektől mentes, rideg anyát megformáló Mary Tyler Moore. Aki eltörpül Sutherland mellett, de mindenképpen szót érdemel. Kétség kívül nehéz lehet eljátszani egy olyan nőt, aki semmiféle érzelem kimutatására nem képes, gyakorlatilag a színész keze ilyenkor teljesen meg van kötve, hiszen csak nagyon finom, apró rezzenésekkel fejezheti ki magát, tulajdonképpen érzelmek nélkül kell érzelmeket közvetítenie. Én úgy vélem, hogy ehhez rendkívüli tehetségnek kell lenni, és talán nem lövök nagy bakot azzal, ha azt állítom, hogy Moore ehhez nem elég nagy tehetség. Viszont sokkal inkább érdekes lehet számunkra maga a karakter. Hiszen adott egy anya, aki tökéletes háztartást vezet, két tökéletes gyereket nevel, tökéletes férjjel az oldalán, tökéletes barátokkal és még sorolhatnánk a tökéletes életének még annál is tökéletesebb alkotóelemeit. De miért is tennénk. Érezzük, hogy ez a család a baleset előtt is éppolyan átlagos, mint utána, csak épp fordított értelemben. Amíg nincs baj, addig az átlagos sem baj. És igazán nem is értem, hogy miért él a képzeletemben az átlagos szó pejoratív jelzőként. Hát mi baj van azzal? A legtöbbször a kevesebb több, és az egyszerűbb jobb, hát akkor miért ne lehetne az átlagos is különlegesebb vagy netán izgalmasabb mint a nem átlagos, és egyáltalán milyen is a nem átlagos? Azt gondolom kár ezen törnöm a fejem - bár elég jó kérdés - , mert valójában nem ez a lényeg, legalábbis a film szempontjából nem. Csak az az én nagy problémám, hogy nem tudom mi a lényeg, még most sem. A film jó néhány (mára már) elcsépelt frázist közvetít, de ennyiben kimerülne? A válasz természetesen: nem. Vagy 1981-ben elég volt ennyi a sikerhez? A válasz: igen. (és 2000-ben is, ha már itt tartok)
A válasz bővebben: A történet egy család felbomlásának fájdalmas krónikája. Egy fiatal fiú reményvesztett harca önmagával, egy felszínes anya harca a világgal, egy naiv, szerető apa harca a saját érzéseivel. Tökéletes példája az eltávolodásnak az érzelmek elfojtásán keresztül. És ne feledjük el, hogy abban az időben korántsem volt bevett szokás ez a fajta giccsmentes, cukormáz nélküli ábrázolás, az ilyen visszafogott rendezés. Ez volt a film sikerének titka.
Na meg ő is lehetett volna a siker titka, ha szerepel a filmben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése